Én nem is tudom, mit mondjak a Kispálról. Hogy szerintem a magyar poptörténet legerősebb életműve? Á, ez olyan okostónis, teoretizálós, meg nem is illik egy személyes feljegyzésbe. Hogy először az Őzike mesélte, hogy van Pécsen egy zseniális zenekar, és, hogy „minden daluk sláger”? Ez meg nem az én történetem, vagy nem igazán az enyém. Esetleg, hogy mennyit találkoztunk itt, ott, klubokban, fesztiválokon, nem is tudom hányszor, erről meg arról dumáltunk, ilyen bor, olyan pálinka, vagy amikor a Lovasival skubiztuk a Radioheadet a Szigeten, és néztünk, mint Rozi a moziban, hogy a basszust még száz méterre a színpadtól is milyen faszán, és tisztán hallani? Hát, ez meg ilyen intimpistáskodós, belterjes kutyafüle lenne. Inkább azt írom ide, hogyan kattant be nekem a Kispál kilencvenháromban - az tényleg igazán személyes emlék. Persze már előtte is ismertem a zenekart – az Aranyember fesztiválon láttam őket először, nyolcvannyolcban talán, kábé reggel ötkor, „Sziasztok, mi vagyunk a Kispál és Borz Pécsről, eljátszunk pár számot”, persze már mindenki feküdt, meg kész volt. Mindegy. Aztán a Lágymányosiban, talán kilencvenben – jó volt persze, meg minden, de nem ütött úgy szíven, mint pár évvel később. Esztergomban éreztem meg, vagy mi – oda jártam 1991-től tanítóképzőre (ott ismerkedtem meg a Szűcskrisztiánnal, de ez megint egy másik sztori, bár szorosan összefügg a hely szellemével). A Sörgödör nevű kocsmában ültünk, többek közt (más kocsmákban is ültünk persze, on a daily basis), s ott ment le nagyjából minden nap az Ágy, asztal, tévé. Na, ott. Hogy pont egy kisváros, pont egy albérlet, egy kolesz, egy főiskola kellett-e ahhoz, hogy, na, azt nem akarnám belemagyarázni (nem zárom ki, egyébként) – mindenesetre a Kispál és a Borz meg én ott lettünk barátok. Aztán úgy is maradt.