„Felköptem a garázstetõkig / És megcsillant szépen lefelé jövet”

Ezen a két soron borozgatás közben jót vitatkoztam egy nagy magyar popikonnal. A Kispálról beszélgettünk, én ugyanis nem rejtettem véka alá, hogy bírom a zenekart, rezegtet bennem valamit egy csomó daluk. Az akkor épp beszélgetőtárs popikonnak is vannak ilyen rezegtetős szerzeményei egyébként, valódi alkotó, ezért nem is értettem, mi ez a hatalmas ellenérzés benne a Kispál irányába. Nos, ezzel a két sorral illusztrálta. Mint mondta volt: ez a komolytalan, léha semmitmondás csúcsa. Tinglitangli (de hát a címe is az!) lazulgatós faszagyerekeskedés, nem dalszöveg. Annak ugyanis mégiscsak illene olyasmire irányulnia, ami örök. Nem így mondta pontosan, a testes vörösbor szűrőjén át az én agyamig viszont ez jutott el, ami jó is volt arra, hogy rájöjjek, miért szeretem ezt a két sort. Meg még sok másik Lovasit.

Hát azért, mert de, bizony. Benne van az örök. Cseppben a tenger. Nyálcseppben, aktuálisan. Sűrítés. A köpés végül is már önmagában is az, ugye, de ezt hagyjuk. Hanem az, ahogy egy apró jelenetet felvillant, teljesen hétköznapit, itt konkrétan egy garázstetőkig történő fölcsullantást, majd a lefelé tartó köpetben észreveszi-észreveteti velem a megcsillanó nap fényét, ennek szépségét, hát, az mesteri. Feszültség van ebben a két sorban, kontraszt keltette feszültség: a múló, céltalan emberi találkozása az örökkel, éppenhogy. Nekem, legalábbis.

 Ja, hogy a „költő” erre azt vágná hozzám: „gondolta a fene”? Lehet. Csak engem meg nem érdekel. Tetszett volna olyan szövegeket írni, hogy „Én szeretlek téged, nem te szeretsz engem, fáj a szívem, nagyon fáj, stb.” Akkor nem értelmezgetné, azaz, sokkal inkább: érezgetné mindenki saját magának a sorokat. Tiszta sor lenne, ugye. Lovasi sorai márpedig korántsem tiszták. De sokszor van bennük egy-egy alaphelyzet, amelyet valahogy könnyedén dekódolok, még ha az egészet nem is értem, meg nem is akarom érteni. „Anyu, még egy kicsit hadd!” Alapélmény-esszencia. Ezek a csomópontok kis horogként működnek, bárkibe képesek beleakadni, a szöveg egésze viszont a nagy tó, jó híg, meg mély is, így aztán sokat sejtet. Ennek köszönhető, hogy idegesítően fiatal lánykák éneklik őket este spiccesen a metrón. Úgy, mint akik értik, érzik.

Ezt mondjuk mindig rühelltem. Ezt a kicsit szektás elittudatot a kispálosokban. Röhögtem is a Bálnák lemezbemutatóján a Pecsában: ott kérte ki magának az eredeti mag, hogy népszerű lett az ő identitáseleme. „Kispál, ne legyen biznisz!” Idióták, gondoltam. Ma is így gondolom. A kiválasztottság-érzésből azért jut mindenkinek ma is, aki kispálos. Nem annyi, amennyi a kezdetekkor, hiszen többfelé kell osztani, de azért jut. Eleinte a zenekart is rühelltem egyébként, merthogy törzsrajongóival azonosítottam. Aztán szerencsére el tudtam választani a kettőt.

A szövegektől persze még nem lett volna jó banda a Kispál. Hanem attól lett, hogy a zenére ugyanaz áll: már-már népdalokra jellemző sűrűség az alaptémákban, dallamokban, motívumokban. Még olyan barokkos, már-már rockoperai ívű, gondosan cizellált albumon is, amilyen mondjuk a Velőrózsák. Vagy ezzel csak annyit mondtam, hogy a Kispál rakendroll-banda? Lehet. Az. Mindenesetre teljesen természetes, mondhatni várható fejlemény volt, hogy a Zsákmányállatot szülő együttes érett korára össze-összekutyulódott a Csík-zenekarral.

Ezért is szerettem meg végül, véglegesen. Mert nagyon provinciális, helyhez kötött történet. Csak a miénk. Szeretem persze a Tankcsapdát is, az Ember tervez lemezig mindenképp, mégis, az zeneileg teljesen nemzetközi rock, míg Lovasi énekdallamai mélymagyarok. Olyasmi ez, mint az Omega-Illés viszonylat volt anno.

Remélem, búcsúkoncert-ügyben is olyanok lesznek, mint az Illés. Szerintem nem ciki néhány évente keresni egy valag pénzt, ha van rá kereslet, ha van kedv és kijön még a hang a torokból.