Többen feszegették már a kérdést, most akkor Lovasi kortárs költő-e vagy sem, hiszen dalszövegeinek ereje és kimunkáltsága feltűnő a honi rakkendrólmezőnyben. A kérdés agresszív kicsit, kétféle vádat rejt. Egyfelől odapiszkál a mai lírának, mondván: nézzétek, skacok, egy sikeres rocksztár jobbat költ, mint ti együttvéve, mire vagytok fel a szakmátokkal? Másfelől a dalszövegíróknak is ad egy bodicseket oldalról, holott a siralmas dalok mellett sok igazán igényes szöveg születik ma is kis hazánkban. 
Hogy is áll akkor a Lovasi-szövegek ügye? Erőltetett dolog dalszövegeket "papír-alapon" elemezgetni, hiszen nem erre készültek. Olyan ez, mint egy kitömött zsiráf megfigyelése alapján viselkedéstani következtetéseket levonni. Hiszen attól zseniálisak ezek, hogy Bandi beleszámítja a zene lüktetését, arra "dolgozik rá" vagy éppen az ellen dolgozik. Vannak persze olyan motívumok, metaforák, amelyekre költő is büszke lehetne, mint a "szendvicsek apa felhőivel" vagy a "húsrágó, hídverő", a "lekvárt ettem, ragasszon össze". Dalszövegbe merésznek tűnnek az ilyesmik is: "szárnnyal futás", "ezüsttálról fölindul a Hold, belefordul egy vasgödörbe", "a házam almafa", "meleg hamuba dugtad az ujjad, legyen egy olajlelőhelyed", "vörös szemembe zöld fát éget a hamu". Sok szövegíró nyilván visszariadna, félne, hogy a csápoló közönség nem veszi a túl bonyolult adást. Nyilván kell is Lovasi flegmája, humora, mozgása, színpadi jelenléte, hogy a rajongók "bekajálják" a költői képeit. Egy vagányabb hasonlat befogadása amúgy is ott bukik el, hogy az olvasó kapásból lepattan róla, mondván: mi ez az éktelen baromság?, művész úr biztos elhajította az agyát! Alanyi olvasónk ezzel félre is dobja a dolgot. Pedig ha ízlelgetné egy kicsit, forgatná, tekergetné, mint egy Rubik-kockát, akkor akár bele is szerethetne, rácsodálkozna, milyen gazdag anyag ez. Ha egy metafora valóban jó, akkor rétegeinek lehámozása ujjongás, gyönyörűség -- aki rászánja magát, nem bánja meg. Ha Lovasit az írott költészet érdekelte volna igazán, nyilván sajátos "némavilágot" alakított volna ki papíron, folyóiratokban, ő azonban hangzó lírában utazik. Nagy kedvencem, a /Mennyország/ egyik sora például: "mennyi kedves állat nyomja hozzád nedves orrát". Költészetileg ezt egyszerű megfejteni, belső rímnek nevezzük, a "kedves/nedves" összecsengésre jó néhány költő épített már. Lovasi viszont nagyon ravaszul időzíti ezt a patront a gitárakkordok hömpölygése közepette, így lesz igazán eufórikus a jelentés-összeszikrázás. Egy égő gyertya önmagában is szép, de ha egy hordó puskaporra állítjuk, garantáltan nagyobb a hatás.

Lovi másik nagy trükkje, hogy a soráthajlásokat mesterien bele tudta vinni az ettől amúgy irtózó könnyűzenébe. Ha ő félbehagy egy mondatot a zenei frázis végénél, nem azt érezzük, hogy ez erőltetett és szaggatott, hanem izgalommal várjuk a folytatást. Éppen ezért ha kocsiban, dolgozószobában, egyetemi irodámban elkezdek vonítani egy-egy Kispál-szöveget, legritkábban maradok meg egy sornál, hiszen jön vele a többi: arra, hogy "Nem mosunk bugyit, hogy tiszta", következik a "legyél az Akropoliszra". Azt sem lehet annyiban hagyni, hogy "Télen banán, nyáron meleg", hiányozna az "éjszaka van".  Még jobb példa talán a "maradj otthon, nézzél tévét, töksötét vonatokat mutat minden csatorna, mennek, utas nincs egy sem, csak a büfé-kocsiban állnak részegen ketten, amelyik rosszul van, az vagyok én, kár, hogy most mutatnak, az elébb még Istent dicsértem én". Ezt nem lehet szétnyiszálni. Igaz, a legfontosabb, hogy "Réééészegeeen!". Máskor elég egy sor is: "az utolsó forradalmár vagyok a városban" vagy "lefekszem a hóba melléd" vagy "vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba", de egy Lovasi-szöveg szinte mindig folytatódik...
Mint a végtelen juhbeles virslik esetében: egyik húzza magával a másikát.