Kispál, először, másodszor, és…

Tizenhat múltam épp, nem mondom mikor, nyilván nem tegnap volt. Ültünk a lebulizott lakásban a barátnőmnél, Julinál, velünk volt egy svéd is. Igazi pasi, már vagy húsz éves is volt, és már csak látszatra sem olyan macskajancsi, mint amilyenek nekünk, többieknek jutottak. Juli nyakában két töltényhüvely, mert hülye, aki mást, mint Tankcsapdát hallgat. A svéd, a jámbor nagydarab északi révült arccal ült velünk. Aztán Juli előkapott egy másolt kazettát, hogy na, Lars, ez valami új, olyan, mintha gleccser reccsenne. Mi tagadás, a kazetta tényleg úgy szólt, ropogott, tépődött, húzódott és nyúzódott. Ám mégis. Az acélos tekintetbe északi fény szökött, és még én is felfigyeltem. Ez volt a Kispál, egy kalóz koncertfelvétel, Juli előző, még magyar pasija vette fel Pécsett. Négyszer hallgattuk végig, utoljára már csak én, mert a svédre hevítően hatott a magyar underground. Majd megvitattuk, hogy. Juli szerint ebből még lesz valami, meg hogy végre tök okés szövegek, és hogy már látta a Lovasit, és biztos benne, hogy csókolózni is fog egyszer vele.  Sőt, ez talán meg is történt már az egyik Tankcsapdán. (Utólag kiderült: sosem realizálódott a projekt, de szerencsére később Juli már csak és kizárólag kortárs török komolyzenét hallgatott, későbbi pasijának, az ankarai karmesternek köszönhetően.) Lars minden egyes szóra egyetértően bólogatott. Én finoman megjegyeztem, hogy köthetnénk azért fogadásokat, mert szerintem a Kinopuskinban sokkal nagyobb tartalékok vannak, és ha egyikük sokra viszi, hát akkor inkább a másikuk. Aztán pár évre el is felejtettük ezt az egészet, majd megjelent a Naphoz Holddal, amire ismét Juli hívta fel a figyelmemet, aki utálta, ha egy zenekarnak lemeze lesz, mert az elárulása mindennek, megalkuvás, satöbbi. Nos, én azóta is töretlen Kispál-hallgató vagyok. Amikor szólnak a dalok, mintha el sem telt volna idő, megfagyott volna, fjordok között jegesedne. És ez már így is marad, ha a zenekarnak amúgy is vége, nem jöhet olyan nap, ami megolvassza őket.