Rég túlélték magukat
Legalább hét éve mondogatom Lovasinak, hogy nagyon ideje lenne már lehúzni a rolót: a kilencvenes évek hazai rockarculatát alapvetően meghatározó Kispál és a Borz rég túlélte önmagát. El kéne temetni, szépen, tisztességgel, amíg még lehet. Most végre belátták.
Pedig egykor tényleg sokat adtak, legalábbis számomra, a kilencvenes években némi hitet, hogy van élet az addigra önmagát felfaló fővárosi undergroundon túl, van még létjogosultsága a magyar nyelvű rock and rollnak. Először a Fekete Lyukban botlottam beléjük, még velük volt Ózdi, legalábbis emlékeim szerint négyen szorongtak a nemzet egykori csótányából akkorra már a nemzet csalogányává avanzsált Nagy Feró zsebkendőnyi Rocker-stúdiójában. Nagyjából ekkor járhatott arra Geszti Péter is, az akkori egyetlen televízió egyetlen rockműsorának egyetlen értelmes (bár rettenetesen modoros) riportere, aki épp a Lyukban forgatott, amikor az egyik lyukból kiszűrődött némi zaj. Benézett, ez tök jó, bólintotta, és íziben felvett velük egy riportot. Amit aztán az ország szinte valamennyi rockérzékeny fiatalja láthatott-hallhatott, lévén a műfajnak más mozgóképes fóruma a kilencvenes évek hajnalán nálunk nem akadt.
Feró pedig, akire gyakorlatilag rászáradt a felvétel, mivel Lovasiék mögül kihátrált a megrendelő (Nagy Gyula), az akkori egyetlen rádió egyetlen rockműsorában, a Garázsban – két oltári nagy jeeeee között – folyamatosan pörgette a Kispál-dalokat. Annyira beleszeretett, hogy később nagylemezen is kiadta (az ekörüli anomáliákról lásd bővebben: A magyarock története 2), sőt, a Beatrice előzenekaraként a BS-ben is felléphettek. Pár számot játszottak csak, de emlékszem, döbbenten álltam a fotósárokban, hogy bakker, beütött a jövő.
Ami ezután következett, a magyar rocktörténet egyik legfényesebb fejezete: a Kispál és a Borz ugyanazt képviselte a kilencvenes években, mint az Illés a hatvanasokban. Újszerűségben, attitűdben, gondolatiságban. Amit az első négy lemezen letettek, az nem csak friss volt és hiteles, de egy korszak sűrítménye. Minimum.
Hogy az első alkotói válságtól (amit törvényszerűen újabbak követtek, s ezekből rendre az aktuális dobos kirúgásával keresték a kiutat) hogyan meneteltek előre, s eközben miként mutált gyakorta a zenekar hangja (az ezredvég környékén néha úgy szóltak, akár az Edda), ezt sokan sokszor megírták (magam is). Miközben a tizenötödik születésnapi turné időszakában már kétségtelenül egyértelművé vált, hogy Lovasi egy nemzedéki dalnok (lásd itt). Miként az is, hogy már csak a tehetetlenségi erő viszi tovább őket. Meg a csalfa remény, hogy egyszer megint szép lesz. Belátom, a „Kellünk, tehát vagyunk” szindróma előbb-utóbb mindenkit utolér. Meg hát tudjuk, a csúcson abbahagyni tényleg nemes tett, de messze nem a legkifizetődőbb.
Aztán 2005-ben a Kispál mellett megszületett a Kiscsillag, ami visszahozta a Lovasiban való hitem, a debütáló albumuk kapcsán kellőképp lelkendeztem is (lásd itt). A második korongon viszont megint a kispálosodás jeleit lehetett felfedezni, szegény Rezső nem győzött hümmögni, hallgatni, diplomatikusan oldalevezni, amikor ezt a vele készült interjúban szóba hoztam.
Aztán, ugye jött Lovasi Kossuth-díja, amiről egyfelől úgy gondolom, tényleg rocktörténeti jelentőségű, másrészt nyilván számtalan kérdést felvet, miközben elsőrangú személyiségtesztelő meditációs objektum. Persze tudom, hogy zenekarilag adtak maguknak egzakt határidőt, hogy ha addig nem, akkor tényleg… De ilyeneket korábban is adtak, legalábbis Lovasi magának, legalábbis nekem időként mesélt ilyenekről. Oszt sosem lett valós következménye. Amúgy sem ezen múlt. Mondjuk úgy, végre összeálltak a csillagok. Leállt az, ami már régóta nem magától mozgott. Mi meg legyünk gazdagabbak egy szép emlékkel. No meg egy szép estével.
