ÉnKispálom

 Kispál és a Borz. Az mi? Egy zenekar - mondta a haverom. De hülye nevük van. Kispál és a Borz. Egy sportcsarnokban játszanak, én a vécében zokogok a többi bukott rock-zenésszel, a fájdalomtól, hogy nem mi állunk a színpadon, s az örömtől, hogy valaki áll ott. Eddig mindig azt hittük, ha mi állnánk ott, jobb lenne, most érezzük: jobb, hogy nem mi állunk ott. Kispál és a Borz. Vidéki koncertre viszem a gyerekeimet. Stopposokat veszek fel. 25 évesek. A Kispál, az szar - mondják, mert egyszer ezzel is le kell számolni, ahogy a szülőkkel, de most mégis koncertre mennek, hogy megszeressék újra, felnőttként, ahogy apát és anyát is megszeretik egyszer. Kispál és a Borz olyan, mint egy népmese: Hol volt, hol nem volt, egyszer lett és mostmár mindig van. Amíg nem volt, nem lehetett gondolni, hogy ilyen lesz, s most hogy van, nem lehet elképzelni, hogy nincs, hisz annyira pontosan beleillik a szemünkbe, a fülünkbe és a szivünkbe.