HTML

ÉnKispálom

A Sziget mínusz egyedik napján, augusztus 9-én, egy egyedi megakoncert keretében búcsúzik közönségétől a Kispál és a Borz zenekar. Az elmúlt 23 év legnagyobb slágereivel, a zenekar kedvenc Kispál dalaival, vendégfellépők sorával. Goodbye Kispál!! EMLÉKEZZÜNK

Friss topikok

  • Goompah: @Rókakígyó: "Lovasinak ott lehet a helye akár Mozart mellett, attól függetlnenül, h nem biztos, h ... (2010.08.11. 20:14) Lackfi János írta
  • groupshopping.hu: hát sztem kurvára de nem jó helyen irogatsz. Nyugodtan húzd le magad a WC-n, senki nem kiváncsi a ... (2010.08.10. 09:26) Németh Juci írta
  • kakamatyko: Jo hogy vege a 90es eveknek, es nem jon ujra eeeeel :-) (2010.08.09. 21:19) Karafiáth Orsolya írta
  • _borsi: 10 éve volt tán az Almássy téren egy Kispál koncert előtti beszélgetésen, hogy azt mondtad, hogy "... (2010.08.08. 02:11) Németh Róbert (HS7) írta
  • boncfoldi: Világvégén egy kis faluban... Szólt a barátom,hogy Kispál lesz,én meg szóltam,hogy ő egy hülye - o... (2010.08.06. 19:59) Grecsó Krisztián írta

Linkblog

Kispál és a Borz Hivatalos Facebook

http://www.facebook.com/pages/Kispal-es-a-Borz-Hivatalos-Rajongoi-Oldal/145303118820565?ref=sgm

Karafiáth Orsolya írta

2010.08.06. 18:09 presspresso

Kispál, először, másodszor, és…

Tizenhat múltam épp, nem mondom mikor, nyilván nem tegnap volt. Ültünk a lebulizott lakásban a barátnőmnél, Julinál, velünk volt egy svéd is. Igazi pasi, már vagy húsz éves is volt, és már csak látszatra sem olyan macskajancsi, mint amilyenek nekünk, többieknek jutottak. Juli nyakában két töltényhüvely, mert hülye, aki mást, mint Tankcsapdát hallgat. A svéd, a jámbor nagydarab északi révült arccal ült velünk. Aztán Juli előkapott egy másolt kazettát, hogy na, Lars, ez valami új, olyan, mintha gleccser reccsenne. Mi tagadás, a kazetta tényleg úgy szólt, ropogott, tépődött, húzódott és nyúzódott. Ám mégis. Az acélos tekintetbe északi fény szökött, és még én is felfigyeltem. Ez volt a Kispál, egy kalóz koncertfelvétel, Juli előző, még magyar pasija vette fel Pécsett. Négyszer hallgattuk végig, utoljára már csak én, mert a svédre hevítően hatott a magyar underground. Majd megvitattuk, hogy. Juli szerint ebből még lesz valami, meg hogy végre tök okés szövegek, és hogy már látta a Lovasit, és biztos benne, hogy csókolózni is fog egyszer vele.  Sőt, ez talán meg is történt már az egyik Tankcsapdán. (Utólag kiderült: sosem realizálódott a projekt, de szerencsére később Juli már csak és kizárólag kortárs török komolyzenét hallgatott, későbbi pasijának, az ankarai karmesternek köszönhetően.) Lars minden egyes szóra egyetértően bólogatott. Én finoman megjegyeztem, hogy köthetnénk azért fogadásokat, mert szerintem a Kinopuskinban sokkal nagyobb tartalékok vannak, és ha egyikük sokra viszi, hát akkor inkább a másikuk. Aztán pár évre el is felejtettük ezt az egészet, majd megjelent a Naphoz Holddal, amire ismét Juli hívta fel a figyelmemet, aki utálta, ha egy zenekarnak lemeze lesz, mert az elárulása mindennek, megalkuvás, satöbbi. Nos, én azóta is töretlen Kispál-hallgató vagyok. Amikor szólnak a dalok, mintha el sem telt volna idő, megfagyott volna, fjordok között jegesedne. És ez már így is marad, ha a zenekarnak amúgy is vége, nem jöhet olyan nap, ami megolvassza őket. 

35 komment · 2 trackback

Grecsó Krisztián írta

2010.07.30. 12:48 presspresso

Vajon mit mondtak nekik?  

 

A Bárka akkor még a régi Bárka volt, szegedi csehó, ha belépés után jobbra fordultál, és szegedi kisétterem, ha balra, mert csak úgy inni jobbról lehetett, abrakolni balról. Pincér nénik szolgátak fel és ki, kisszoknyában, takaros, fodros kötényben, lábukon munkavédelmi cipő, hosszú fűzős, mint a dada néniknek, szabadon a sarok meg a lábujj. Borzasztó és borzasztóan olcsó volt a fröccs, annyira, hogy mindig elszámoltad magad, és nem hitted el, hogy ennyire ihatatlan, és hogy csak ennyi lesz a cech.

Egyetemista voltam, önellátó, tehát hosszan és kitartóan szegény, ezért a Bárkába jártam, ott ittunk mind, az Ifiház mögött, a Tisza-parton.

Akkor is, aznap, mikor lehetett álmodozni róla, hogy odaát énekel a mi Illésünk, Metrónk, Omegánk, ott Lovasi az alacsonyplafonos Ifiházban, ahol később a diplomát is átadták, már akinek, mert akivel kocsmázni jártam, szinte senki nem jutott el odáig. Ahogy a Kispál koncentre sem, nem tudtuk megvenni a belépőt. Belógni meg esély sem volt, nem Kertmozi. A koncertig volt még legalább egy órára, a kocsma szinte üres, csak mi néhány egyetemista az egyiknél, és két erősen szakadt felsővárosi alkoholista a másiknál.

Jöttek.

Be.

Bejöttek.

Nem fokozom.

Ők voltak.

Előbb jött a mackós járású, után a fürge, jöttek az ikonok befelé, félrelökték a függönyt, mert volt egy vastag függöny az ajtó mögött, ahogy tisztes helyeken illik. Körbenéztek, látták, hogy ott van néhány rajongó tekintetű egyetemista, ettől, joggal, megrettentek, és Lovasi megkérdezte a két felsővárosi alkoholistát, oda ülhetnek-e.

Aszonta az idősebbik bácsi, hogy nem.

Ott a sok szabad asztal.

Dehogy fizetnének egy fröccsöt.

Akkor se. Nem szívesen.

De hát.

Na jó. Egye fene.

Fél óráig beszélgettek, a sárga, zöld, mérges, kétségbeejtő, megalázó, eltipró irigység tombolt bennünk. Kispál odament és kifizette az öregek teljes fogyasztását. Illedelmesen megköszönték a jó szót, elmentek. Az öregebb bácsi fölnézett és megrázta a fejét.

Ha ezek még egyszer idejönnek, Icuka, én többet ide be nem teszem ide a lábam, mondta.

Ez egy rendes hely volt régen, mondta a másik.

De hát kifizették az italotokat, mondta Icuka, nektek már semmi se jó.

A kurva anyjukat, mondta az öreg, és mintha köpött volna egyet.

 

15 komment

Szeghalmi Örs (újságíró, Nagyvárad) írta

2010.07.29. 12:42 presspresso

 

 

Annyi dolgom van ma, hogy nem érek rá egy kicsit szomorkodni, mélázni most. Pedig legalább ennyit megér a dolog. Sajnos ugyanis az első tippem jött be azok közül, hogy ki fog feloszlani…

Na nem baj, majd este igyekszem egy kis morc reflektálással elköszönni én is.
Mert ugyan nincs semmi melodráma - helyette csak melódráma van épp -, de akkor is az egyik kedvencünk, az elmúlt évetizedeink meghatározó zenekara döntött úgy, hogy immár hátradől és élvezi is egy kicsit intenzívebben az összegyűjtött zsét.
Kezdem empatikusan is átlátni, mit jelent, amikor idősebbek valahova a távolba merednek egy pillanatra, s valami olyasmit mondanak egy-egy banda kapcsán, hogy “a fiatalságunk zenakara volt”. És amikor ezt már kezdi megérteni komolyabban - azaz empirikusan - is az ember, az… hmmm… nem valami jó érzés.

 

Na mindegy, szóval az van, hogy végül ez a hír jött az előbb mailen a fesztivál sajtófőnökétől:
A Sziget mínusz egyedik napján, augusztus 9-én, egy egyedi megakoncert keretében búcsúzik közönségétől a Kispál és a Borz zenekar. Az elmúlt 23 év legnagyobb slágereivel, a zenekar kedvenc Kispál dalaival, vendégfellépők sorával. Goodbye, Kispál!


Huszonhárom éve indult útjára Pécsről a zenekar, mely az évek során a legismertebb hazai, a közbeszédben „alternatív” jelzővel ellátott rockzenekarrá nőtte ki magát. (…)
”A Kispál és a Borz alkotó-koncertező csapatként kezdett, de ebből mára jobbára csak a koncertező maradt meg” – mondja Lovasi András, az együttes frontembere. „Annak idején úgy vágtunk bele, hogy addig maradunk együtt, amíg jobb számokat írunk közösen, mint külön-külön. Most valamennyien úgy látjuk, hogy a pillanat elérkezett, és váltani kell. Nem akarunk a múltból élni, nem szeretnénk beleesni ebbe a csapdába”- fűzi hozzá. 23 év együtt zenélés után most mindenki megpróbálja a saját útját járni, teret engedve a dédelgetett terveknek, amelyeket eddig háttérbe szorítottak a Kispál és a Borz miatt. (…)

Hát ennyi.
Illetve dehogy ennyi. Hiszen időközben vége a munkának, s most kezdenek csak feltolulni amúgy kellemes emlékek. Amelyek most valahogy mégis depisnek, szomorúnak, orrukat lógatónak tűnnek ebben a kihúnyófélben lévő rivaldafényben.
Kispál-koncertek sokasága, amin voltam, voltunk - műélvezet szerelemben, szerelmekkel, műélvezet szerelem és szerelmek nélkül, meg pótszerelmekkel. Itt, ott és amott, Kolozsvártól Marosvásárhelyig, Debrecentől Budapestig. Fesztiválok kihagyhatalan biztos pontja. A vicces kis tudat, hogy ugyan itt kalimpálunk, lötyögünk és gajdolunk egy-egy színpad előtt, de mi nem rajongók vagyunk, hanem a remekbeszabott kortárs kultúrát felszippantó fiatal értelmiségiek. A sznobéria laza, minőségi változata. Na és az első Szigetem, ahol százforintosokat kerestünk a fűben, amiből zsíroskenyeret ebédeltünk - de a Kispál albumait eredetiben megvettük, kazettákon. S aztán úgy dedikáltattam, hogy közben tudtam, ez nem is megy sem hozzájuk, sem hozzám. Meg backstage-esték, amikor például a billentyűs Dióssy az asztalunkhoz telepedett, s bemutatta, milyen jó tud lenni egy pohár sör citromkarikákkal. És az első nagyinterjú Lovasival a rekordhosszúságú kolozsvári fellépésük előtt - aki persze nyegle, de humoros hülyeségeket válaszolt. Majd végignézhettük, ahogy az utánunk következő tévéstáb kamerái előtt (a borok és az influenza elleni porok hatására rájátszva), a riporterlány buta kérdései elleni tiltakozásképpen lefordul a székről. S a menedzser az ajtóból üvölt rá, hogy azonnal szedje össze magát és vegyék újra az egészet.
És a lubickolás a szövegeik tengerében, a fellelt kitűnő nyelvi megoldások egymásnak való felmutatása. A “rólunk szól, de nem prolinyelven” feeling. Azok a szövegek… - értük a legnagyobb kár. Hogy lassan el fognak halványulni és vesződni. Frásznak sem fognak már semmit jelenteni úgy tíz év múlva. Pedig sokkal több van bennük ennél a behalásnál.

Patetikus mindez? Az. És nyúlik. Mint a még hatvanezer emléket idéző, megvillanó, felszikrázó neuronok sora az agyban ma este.
Meg azon túl, hogy a fesztiválok - és az agyak - üresebbek lesznek így, s a gyönyörködtető dalszövegírás is kapott egy nagy sallert, az is a fő baj az ilyen történésekkel, hogy viszonyítási alapok, időmérők, tükrök, jelek. És akkor a jó, amikor nem tolakodnak ilyesmik az orrunk elé: nem viszonyítunk, nem mérjük az időt, nem szemlélődünk semmilyen tükörben, legyintünk a jelekre. Helyette zsebbe a VBK-s üveg, s gyerünk be a korlát mögé az első sorba, mert jön - mondjuk - az a hülye Kispál.
Elgondolkodtató, amikor az ember kedvenc együttesei hosszú (fuáj, jelen esetben 23 évnyi) tevékenység után elkezdenek feloszlani. Annyira elgondolkodtató, hogy jobb nem is belegondolni. Hagyom is.

Különben meg ha egyszer Lovasiéknak saját magukból lett elegük, akkor hihetünk nekik. Amíg csak mi láttuk a jeleit, hogy már kezd fáradni a dolog, addig még nem volt egészen biztos. De ha ők maguk oltják le a villanyt, az annak a jele, hogy nekünk is igazunk lehetett, s fáradtak, bealszanak már. Biztosan nem lett volna értelme így már fent tartani azt a rolót, amit most lehúznak.
Ha majd a Quimby is feloszik, azonnal elhúzok nyugdíjba.

 

 

2010. áprilisában született blogbejegyzés (http://blog.roon.ro/blogosz).

1 komment

Németh Róbert (HS7) írta

2010.07.28. 17:03 presspresso

 Én nem is tudom, mit mondjak a Kispálról. Hogy szerintem a magyar poptörténet legerősebb életműve? Á, ez olyan okostónis, teoretizálós, meg nem is illik egy személyes feljegyzésbe. Hogy először az Őzike mesélte, hogy van Pécsen egy zseniális zenekar, és, hogy „minden daluk sláger”? Ez meg nem az én történetem, vagy nem igazán az enyém. Esetleg, hogy mennyit találkoztunk itt, ott, klubokban, fesztiválokon, nem is tudom hányszor, erről meg arról dumáltunk, ilyen bor, olyan pálinka, vagy amikor a Lovasival skubiztuk a Radioheadet a Szigeten, és néztünk, mint Rozi a moziban, hogy a basszust még száz méterre a színpadtól is milyen faszán, és tisztán hallani? Hát, ez meg ilyen intimpistáskodós, belterjes kutyafüle lenne. Inkább azt írom ide, hogyan kattant be nekem a Kispál kilencvenháromban - az tényleg igazán személyes emlék. Persze már előtte is ismertem a zenekart – az Aranyember fesztiválon láttam őket először, nyolcvannyolcban talán, kábé reggel ötkor, „Sziasztok, mi vagyunk a Kispál és Borz Pécsről, eljátszunk pár számot”, persze már mindenki feküdt, meg kész volt. Mindegy. Aztán a Lágymányosiban, talán kilencvenben – jó volt persze, meg minden, de nem ütött úgy szíven, mint pár évvel később. Esztergomban éreztem meg, vagy mi – oda jártam 1991-től tanítóképzőre (ott ismerkedtem meg a Szűcskrisztiánnal, de ez megint egy másik sztori, bár szorosan összefügg a hely szellemével). A Sörgödör nevű kocsmában ültünk, többek közt (más kocsmákban is ültünk persze, on a daily basis), s ott ment le nagyjából minden nap az Ágy, asztal, tévé. Na, ott. Hogy pont egy kisváros, pont egy albérlet, egy kolesz, egy főiskola kellett-e ahhoz, hogy, na, azt nem akarnám belemagyarázni (nem zárom ki, egyébként) – mindenesetre a Kispál és a Borz meg én ott lettünk barátok. Aztán úgy is maradt.

1 komment

Németh Juci írta

2010.07.28. 11:05 presspresso

De szeretnék én is hejj.....de sokan szeretik ezt a számot, én is szeretem nagyon. Nagyon büszke vagyok rá, hogy én vagyok a duett-társa Lovinak ebben a dalban. Ugyanúgy megdobban minden egyes fellépéskor a szívem, mintha akkor hívtak volna fel a közönség soraiból spontán. Bármikor felmegyek a színpadra velük, úgy érzem, hogy ez nagyon kiváltságos dolog, főleg amikor rágondolok, ahogy ültem a kapuvári szobámban gyerekkoromban, és arról ábrándoztam, hogy énekes leszek. Sosem voltam kispálos, de egyszercsak "kispálos" lettem a koncerteken, hogy egy szám erejéig benne voltam a csapatban. 
Köszi srácok, a bizalmat, a mosolyokat mindannyiótoktól, amikor kimentem hozzátok a színpadra. Amúgy el sem hiszem, hogy vége. Talán majd két év múlva újra írok egy ilyen gondolatsort, amikor már tényleg tudatosul ez az egész. 
Lánkából nő lettem, aztán majd néni, és ez egy nagyon fontos állomása az életemnek. 

2 komment

Jávorszky Béla Szilárd írta

2010.07.26. 09:03 presspresso

 Rég túlélték magukat

 

Legalább hét éve mondogatom Lovasinak, hogy nagyon ideje lenne már lehúzni a rolót: a kilencvenes évek hazai rockarculatát alapvetően meghatározó Kispál és a Borz rég túlélte önmagát. El kéne temetni, szépen, tisztességgel, amíg még lehet. Most végre belátták.

Pedig egykor tényleg sokat adtak, legalábbis számomra, a kilencvenes években némi hitet, hogy van élet az addigra önmagát felfaló fővárosi undergroundon túl, van még létjogosultsága a magyar nyelvű rock and rollnak. Először a Fekete Lyukban botlottam beléjük, még velük volt Ózdi, legalábbis emlékeim szerint négyen szorongtak a nemzet egykori csótányából akkorra már a nemzet csalogányává avanzsált Nagy Feró zsebkendőnyi Rocker-stúdiójában. Nagyjából ekkor járhatott arra Geszti Péter is, az akkori egyetlen televízió egyetlen rockműsorának egyetlen értelmes (bár rettenetesen modoros) riportere, aki épp a Lyukban forgatott, amikor az egyik lyukból kiszűrődött némi zaj. Benézett, ez tök jó, bólintotta, és íziben felvett velük egy riportot. Amit aztán az ország szinte valamennyi rockérzékeny fiatalja láthatott-hallhatott, lévén a műfajnak más mozgóképes fóruma a kilencvenes évek hajnalán nálunk nem akadt. 

Feró pedig, akire gyakorlatilag rászáradt a felvétel, mivel Lovasiék mögül kihátrált a megrendelő (Nagy Gyula), az akkori egyetlen rádió egyetlen rockműsorában, a Garázsban – két oltári nagy jeeeee között – folyamatosan pörgette a Kispál-dalokat. Annyira beleszeretett, hogy később nagylemezen is kiadta (az ekörüli anomáliákról lásd bővebben: A magyarock története 2), sőt, a Beatrice előzenekaraként a BS-ben is felléphettek. Pár számot játszottak csak, de emlékszem, döbbenten álltam a fotósárokban, hogy bakker, beütött a jövő.

Ami ezután következett, a magyar rocktörténet egyik legfényesebb fejezete: a Kispál és a Borz ugyanazt képviselte a kilencvenes években, mint az Illés a hatvanasokban. Újszerűségben, attitűdben, gondolatiságban. Amit az első négy lemezen letettek, az nem csak friss volt és hiteles, de egy korszak sűrítménye. Minimum.

Hogy az első alkotói válságtól (amit törvényszerűen újabbak követtek, s ezekből rendre az aktuális dobos kirúgásával keresték a kiutat) hogyan meneteltek előre, s eközben miként mutált gyakorta a zenekar hangja (az ezredvég környékén néha úgy szóltak, akár az Edda), ezt sokan sokszor megírták (magam is). Miközben a tizenötödik születésnapi turné időszakában már kétségtelenül egyértelművé vált, hogy Lovasi egy nemzedéki dalnok (lásd itt). Miként az is, hogy már csak a tehetetlenségi erő viszi tovább őket. Meg a csalfa remény, hogy egyszer megint szép lesz. Belátom, a „Kellünk, tehát vagyunk” szindróma előbb-utóbb mindenkit utolér. Meg hát tudjuk, a csúcson abbahagyni tényleg nemes tett, de messze nem a legkifizetődőbb.

Aztán 2005-ben a Kispál mellett megszületett a Kiscsillag, ami visszahozta a Lovasiban való hitem, a debütáló albumuk kapcsán kellőképp lelkendeztem is (lásd itt). A második korongon viszont megint a kispálosodás jeleit lehetett felfedezni, szegény Rezső nem győzött hümmögni, hallgatni, diplomatikusan oldalevezni, amikor ezt a vele készült interjúban szóba hoztam.

Aztán, ugye jött Lovasi Kossuth-díja, amiről egyfelől úgy gondolom, tényleg rocktörténeti jelentőségű, másrészt nyilván számtalan kérdést felvet, miközben elsőrangú személyiségtesztelő meditációs objektum. Persze tudom, hogy zenekarilag adtak maguknak egzakt határidőt, hogy ha addig nem, akkor tényleg… De ilyeneket korábban is adtak, legalábbis Lovasi magának, legalábbis nekem időként mesélt ilyenekről. Oszt sosem lett valós következménye. Amúgy sem ezen múlt. Mondjuk úgy, végre összeálltak a csillagok. Leállt az, ami már régóta nem magától mozgott. Mi meg legyünk gazdagabbak egy szép emlékkel. No meg egy szép estével.

 


Szólj hozzá!

Stumpf András írta

2010.07.24. 13:50 presspresso

 „Felköptem a garázstetõkig / És megcsillant szépen lefelé jövet”

Ezen a két soron borozgatás közben jót vitatkoztam egy nagy magyar popikonnal. A Kispálról beszélgettünk, én ugyanis nem rejtettem véka alá, hogy bírom a zenekart, rezegtet bennem valamit egy csomó daluk. Az akkor épp beszélgetőtárs popikonnak is vannak ilyen rezegtetős szerzeményei egyébként, valódi alkotó, ezért nem is értettem, mi ez a hatalmas ellenérzés benne a Kispál irányába. Nos, ezzel a két sorral illusztrálta. Mint mondta volt: ez a komolytalan, léha semmitmondás csúcsa. Tinglitangli (de hát a címe is az!) lazulgatós faszagyerekeskedés, nem dalszöveg. Annak ugyanis mégiscsak illene olyasmire irányulnia, ami örök. Nem így mondta pontosan, a testes vörösbor szűrőjén át az én agyamig viszont ez jutott el, ami jó is volt arra, hogy rájöjjek, miért szeretem ezt a két sort. Meg még sok másik Lovasit.

Hát azért, mert de, bizony. Benne van az örök. Cseppben a tenger. Nyálcseppben, aktuálisan. Sűrítés. A köpés végül is már önmagában is az, ugye, de ezt hagyjuk. Hanem az, ahogy egy apró jelenetet felvillant, teljesen hétköznapit, itt konkrétan egy garázstetőkig történő fölcsullantást, majd a lefelé tartó köpetben észreveszi-észreveteti velem a megcsillanó nap fényét, ennek szépségét, hát, az mesteri. Feszültség van ebben a két sorban, kontraszt keltette feszültség: a múló, céltalan emberi találkozása az örökkel, éppenhogy. Nekem, legalábbis.

 Ja, hogy a „költő” erre azt vágná hozzám: „gondolta a fene”? Lehet. Csak engem meg nem érdekel. Tetszett volna olyan szövegeket írni, hogy „Én szeretlek téged, nem te szeretsz engem, fáj a szívem, nagyon fáj, stb.” Akkor nem értelmezgetné, azaz, sokkal inkább: érezgetné mindenki saját magának a sorokat. Tiszta sor lenne, ugye. Lovasi sorai márpedig korántsem tiszták. De sokszor van bennük egy-egy alaphelyzet, amelyet valahogy könnyedén dekódolok, még ha az egészet nem is értem, meg nem is akarom érteni. „Anyu, még egy kicsit hadd!” Alapélmény-esszencia. Ezek a csomópontok kis horogként működnek, bárkibe képesek beleakadni, a szöveg egésze viszont a nagy tó, jó híg, meg mély is, így aztán sokat sejtet. Ennek köszönhető, hogy idegesítően fiatal lánykák éneklik őket este spiccesen a metrón. Úgy, mint akik értik, érzik.

Ezt mondjuk mindig rühelltem. Ezt a kicsit szektás elittudatot a kispálosokban. Röhögtem is a Bálnák lemezbemutatóján a Pecsában: ott kérte ki magának az eredeti mag, hogy népszerű lett az ő identitáseleme. „Kispál, ne legyen biznisz!” Idióták, gondoltam. Ma is így gondolom. A kiválasztottság-érzésből azért jut mindenkinek ma is, aki kispálos. Nem annyi, amennyi a kezdetekkor, hiszen többfelé kell osztani, de azért jut. Eleinte a zenekart is rühelltem egyébként, merthogy törzsrajongóival azonosítottam. Aztán szerencsére el tudtam választani a kettőt.

A szövegektől persze még nem lett volna jó banda a Kispál. Hanem attól lett, hogy a zenére ugyanaz áll: már-már népdalokra jellemző sűrűség az alaptémákban, dallamokban, motívumokban. Még olyan barokkos, már-már rockoperai ívű, gondosan cizellált albumon is, amilyen mondjuk a Velőrózsák. Vagy ezzel csak annyit mondtam, hogy a Kispál rakendroll-banda? Lehet. Az. Mindenesetre teljesen természetes, mondhatni várható fejlemény volt, hogy a Zsákmányállatot szülő együttes érett korára össze-összekutyulódott a Csík-zenekarral.

Ezért is szerettem meg végül, véglegesen. Mert nagyon provinciális, helyhez kötött történet. Csak a miénk. Szeretem persze a Tankcsapdát is, az Ember tervez lemezig mindenképp, mégis, az zeneileg teljesen nemzetközi rock, míg Lovasi énekdallamai mélymagyarok. Olyasmi ez, mint az Omega-Illés viszonylat volt anno.

Remélem, búcsúkoncert-ügyben is olyanok lesznek, mint az Illés. Szerintem nem ciki néhány évente keresni egy valag pénzt, ha van rá kereslet, ha van kedv és kijön még a hang a torokból.

 

 

1 komment

Lackfi János írta

2010.07.21. 09:25 presspresso

Többen feszegették már a kérdést, most akkor Lovasi kortárs költő-e vagy sem, hiszen dalszövegeinek ereje és kimunkáltsága feltűnő a honi rakkendrólmezőnyben. A kérdés agresszív kicsit, kétféle vádat rejt. Egyfelől odapiszkál a mai lírának, mondván: nézzétek, skacok, egy sikeres rocksztár jobbat költ, mint ti együttvéve, mire vagytok fel a szakmátokkal? Másfelől a dalszövegíróknak is ad egy bodicseket oldalról, holott a siralmas dalok mellett sok igazán igényes szöveg születik ma is kis hazánkban. 
Hogy is áll akkor a Lovasi-szövegek ügye? Erőltetett dolog dalszövegeket "papír-alapon" elemezgetni, hiszen nem erre készültek. Olyan ez, mint egy kitömött zsiráf megfigyelése alapján viselkedéstani következtetéseket levonni. Hiszen attól zseniálisak ezek, hogy Bandi beleszámítja a zene lüktetését, arra "dolgozik rá" vagy éppen az ellen dolgozik. Vannak persze olyan motívumok, metaforák, amelyekre költő is büszke lehetne, mint a "szendvicsek apa felhőivel" vagy a "húsrágó, hídverő", a "lekvárt ettem, ragasszon össze". Dalszövegbe merésznek tűnnek az ilyesmik is: "szárnnyal futás", "ezüsttálról fölindul a Hold, belefordul egy vasgödörbe", "a házam almafa", "meleg hamuba dugtad az ujjad, legyen egy olajlelőhelyed", "vörös szemembe zöld fát éget a hamu". Sok szövegíró nyilván visszariadna, félne, hogy a csápoló közönség nem veszi a túl bonyolult adást. Nyilván kell is Lovasi flegmája, humora, mozgása, színpadi jelenléte, hogy a rajongók "bekajálják" a költői képeit. Egy vagányabb hasonlat befogadása amúgy is ott bukik el, hogy az olvasó kapásból lepattan róla, mondván: mi ez az éktelen baromság?, művész úr biztos elhajította az agyát! Alanyi olvasónk ezzel félre is dobja a dolgot. Pedig ha ízlelgetné egy kicsit, forgatná, tekergetné, mint egy Rubik-kockát, akkor akár bele is szerethetne, rácsodálkozna, milyen gazdag anyag ez. Ha egy metafora valóban jó, akkor rétegeinek lehámozása ujjongás, gyönyörűség -- aki rászánja magát, nem bánja meg. Ha Lovasit az írott költészet érdekelte volna igazán, nyilván sajátos "némavilágot" alakított volna ki papíron, folyóiratokban, ő azonban hangzó lírában utazik. Nagy kedvencem, a /Mennyország/ egyik sora például: "mennyi kedves állat nyomja hozzád nedves orrát". Költészetileg ezt egyszerű megfejteni, belső rímnek nevezzük, a "kedves/nedves" összecsengésre jó néhány költő épített már. Lovasi viszont nagyon ravaszul időzíti ezt a patront a gitárakkordok hömpölygése közepette, így lesz igazán eufórikus a jelentés-összeszikrázás. Egy égő gyertya önmagában is szép, de ha egy hordó puskaporra állítjuk, garantáltan nagyobb a hatás.

Lovi másik nagy trükkje, hogy a soráthajlásokat mesterien bele tudta vinni az ettől amúgy irtózó könnyűzenébe. Ha ő félbehagy egy mondatot a zenei frázis végénél, nem azt érezzük, hogy ez erőltetett és szaggatott, hanem izgalommal várjuk a folytatást. Éppen ezért ha kocsiban, dolgozószobában, egyetemi irodámban elkezdek vonítani egy-egy Kispál-szöveget, legritkábban maradok meg egy sornál, hiszen jön vele a többi: arra, hogy "Nem mosunk bugyit, hogy tiszta", következik a "legyél az Akropoliszra". Azt sem lehet annyiban hagyni, hogy "Télen banán, nyáron meleg", hiányozna az "éjszaka van".  Még jobb példa talán a "maradj otthon, nézzél tévét, töksötét vonatokat mutat minden csatorna, mennek, utas nincs egy sem, csak a büfé-kocsiban állnak részegen ketten, amelyik rosszul van, az vagyok én, kár, hogy most mutatnak, az elébb még Istent dicsértem én". Ezt nem lehet szétnyiszálni. Igaz, a legfontosabb, hogy "Réééészegeeen!". Máskor elég egy sor is: "az utolsó forradalmár vagyok a városban" vagy "lefekszem a hóba melléd" vagy "vedd fel a szép ruhád, viszlek a bálba", de egy Lovasi-szöveg szinte mindig folytatódik...
Mint a végtelen juhbeles virslik esetében: egyik húzza magával a másikát. 

158 komment · 3 trackback

Kardos Horváth János írta

2010.07.13. 14:17 presspresso

 vettünk wc papirt...

ezen bejegyzés, áttételesen kapcsolódik a Kispál zenekarhoz. annak idején, amikor a Kaukázus zenekarral demoztuk az Amerika Nem Hazudik lemezünket, persze hogy a már akkoris régi rókának számító Kispálékat környékeztük meg szakmai elszólásokért, ráadásul Lovasinak akkor indult a kiadója és ez mindegy, de mindenféle reményekkel, nem utolsó sorban lelkesedéssel teli időszak volt. egy pesti, Király utca környéki albérletben volt az a lakás, ahol a dalainkat felvettük gépre - Fodor Máriusz lakott ott, egyfajta junkie - agglegény stilus volt jellemző a lakásra, a leg high tech-ebb hard- és softverek és a leglepattantabb konyhai és lakásfelszerelések. elhanyagolt fürdő, barna vízköves vécé, sosincs wc papir, max zsepi, meg újság. minimum kettős. nagyon szépen megkértem, odahívtam Lovit egy szombat délelőtt, hogy hallgasson bele az új anyagunkba, esetleg böfögjön rá valamit. órákig telefonálgattunk egymásnak, hogy pontosan melyik utca is az, akkor még nem volt GPS, se parkolóhely, szóval a kék buszával nehéz volt a lovaskocsikra méretezett utcákban közlekedni, sőt megállnia is. a srácok tudván tudva hogy "ő" érkezik, ahogy lehet rendbevágták a peccót, elmosogatás, légfirssitőzés, ágypakolás stb, hogy mégis valami kulturált formát mutassunk. Botond, aki amúgy erdélyi volt és néha ő is ott aludt a lakásban, megérkezett a közértből és kicsit elengedve, ráengedve izgtottan az egészre azt mondta... " na gyerekek vettem wc papirt, ha a Lovasi jön és netán ide találna kakkantani, legyen...."  aztán jött, erről szó sem volt, meghallgatta a Teszkó c. dalunkat és mondta, hogy "végre jó, van benne hook!" 

Szólj hozzá!

Háy János írta

2010.07.06. 13:17 presspresso

 Kispál és a Borz. Az mi? Egy zenekar - mondta a haverom. De hülye nevük van. Kispál és a Borz. Egy sportcsarnokban játszanak, én a vécében zokogok a többi bukott rock-zenésszel, a fájdalomtól, hogy nem mi állunk a színpadon, s az örömtől, hogy valaki áll ott. Eddig mindig azt hittük, ha mi állnánk ott, jobb lenne, most érezzük: jobb, hogy nem mi állunk ott. Kispál és a Borz. Vidéki koncertre viszem a gyerekeimet. Stopposokat veszek fel. 25 évesek. A Kispál, az szar - mondják, mert egyszer ezzel is le kell számolni, ahogy a szülőkkel, de most mégis koncertre mennek, hogy megszeressék újra, felnőttként, ahogy apát és anyát is megszeretik egyszer. Kispál és a Borz olyan, mint egy népmese: Hol volt, hol nem volt, egyszer lett és mostmár mindig van. Amíg nem volt, nem lehetett gondolni, hogy ilyen lesz, s most hogy van, nem lehet elképzelni, hogy nincs, hisz annyira pontosan beleillik a szemünkbe, a fülünkbe és a szivünkbe.

Szólj hozzá!

Búcsú a Kispáltól

2010.07.05. 12:46 presspresso

 ”A Kispál és a Borz alkotó-koncertező csapatként kezdett, de ebből mára jobbára csak a koncertező maradt meg” – mondja Lovasi András, az együttes frontembere. „Annak idején úgy vágtunk bele, hogy addig maradunk együtt, amíg jobb számokat írunk közösen, mint külön-külön. Most valamennyien úgy látjuk, hogy a pillanat elérkezett, és váltani kell. Nem akarunk a múltból élni, nem szeretnénk beleesni ebbe a csapdába”- fűzi hozzá.

4 komment